Mondjuk, jó eséllyel azt sem tudtad, hogy vannak kutyák, akik festővásznon pókereznek. Pedig de.
A piktoriális elkövető egy bizonyos C.M. Coolidge volt, aki - ha élne - valószínűleg díjazná, ha elárulnánk, hogy a C.M kezdőbetűk mögött a Cassius Marcellus keresztnevek lapulnak. És bár ezzel a névvel alighanem igen pompás császár lett volna az ókori Rómában, ő a 19. századot választotta. És milyen jól tette, hiszen miközben “Hannibal ante portas” ostromolta az ókori civilizáció bölcsőjét, aligha lett volna ideje pókerező kutyákat festeni.
Azt pedig tegyük félre egy kicsit, hogy Coolidge munkássága, jóllehet népszerűség tekintetében kiemelkedő volt, nem különösebben vívta ki a műkedvelők elismerését.
Lássuk, mit érdemes tudni a kutyajó képek gazdájáról.
#1 - Egy füst alatt
Coolidge 59 éves volt, amikor a Brown and Bigelow reklámcég felkérte, hogy tervezzen képeket néhány szivarosdobozra. Coolidge vállalta a feladatot, de azt persze nem tudhatta, hogy a kártyázó tappancsosok hamarosan poszterekről, naptárokról és különféle promóciós anyagokról fognak visszakacsintani rá.
#2 - A legnépszerűbb kép
Ahogy említettük, a képek jelentős része kutyául teljesített a műkedvelők világában. Volt viszont egy festmény, amely mégis ebképesztő, izé, elképesztő népszerűségre tett szert. A “Friend in need” vagyis “Egy barát a bajban” című képen azt láthatjuk, amint 2 bulldog - mit sem törődve azzal, hogy nincs szembeforduló hüvelykujjuk - stikában kártyákkal bizniszel az asztal alatt.
Játékostársaik, az öt kopó, eközben igyekeznek megőrizni “pókerarcukat”. Mondjuk nem mind jók ebben: a pipázó dobermann-szerűség láthatólag megneszelte, hogy valami nem stimmel, a tőle balra található dog pedig diszkréten próbálja meglesni a mellette lévő lapjait. Kétségkívül a bal szélen csücsülő collie-féleség a legfelszabadultabb: hanyagul keresztbe vetett lába és elégedettsége két dolgot sejtet: hogy jó a lapjárása, és, hogy a mellette lévő ital kellemesen csiklandozza a szájpadlását.
#3 - Hírnév
“Ne kívánd azt, amit hírnévnek, dicsőségnek neveznek, mert a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény…” - írja Weöres Sándor.
Nos, Coolidge már a hatvanas éveit taposta, amikor “halom süteménnyé” (= híres emberré) vált, és jó eséllyel dekorcukorcsipetnyit sem zavarta, hogy a képei 2-10 ezer dollárért keltek el. Főleg annak dacára, hogy korábban kutyába se vették a munkásságát. Mondjuk, művészi szempontból ekkor sem volt a csúcson, de legalább nem került ebek harmincadjára pénzügyileg.
#4 - Flösskritika
A Poker News című újság munkatársa, Martin Harris a “művészet paródiájának” nevezte a pókerező kutyákat. És ezt nem csak ő gondolta így: a műértő közönség giccsként aposztrofálta a szerencsevadász blökiket, és egyszerűen nem voltak hajlandók művészetnek nevezni Coolidge pingálmányait.
#5 - Költöző kutyák
Természetesen nem azt kell elképzelni, hogy a kutyák nemes egyszerűséggel leslattyogtak a vászonról és lelkes farokcsóválással bebocsájtást kértek szimpatikus családokhoz. Sokkal inkább arról, hogy ‘70-es években a giccs kifejezetten menő volt, így nem csoda, hogy Coolidge kutyái bögréken, pólókon, tollakon és egyéb tárgyakon is felbukkantak.
Most pedig álljunk meg egy pillanatra és képzeljük el, amint egy borongós téli reggelen olyan bögréből kortyoljuk a forró kávét, amelyen kutyák pókereznek. Utánozhatatlan!
#6 - Önarckép?
Egyes feltételezések szerint Coolidge pókerező kutyái valójában afféle önarcképek. A póker ugyanis szerencsejáték, és mint olyan, játékszenvedélyt és vele együtt egyfajta csélcsap életmódot feltételezhet. És jóllehet klasszikus értelemben Coolidge nem volt csélcsap, tény, hogy karrier fronton nem épp az állandóság jellemezte az életét. Festett házakat és naptárakat, pingált útjelző táblákat, tanított és még képregényt is rajzolt. Művészi affinitásának ékes bizonyítéka, hogy mindezekből képes volt előnyt kovácsolni és inspirálódni.
#7 - Először, másodszor, harmadszor!
Ha Coolidge megérte volna 154. születésnapját, akkor szemtanúja lehetett volna annak, hogy az egyik eredeti festményét nem kevesebb, mint 75.000 dollárért adták el egy árverésen.
Sőt, ha, tegyük fel, további hét évet élt volna, akkor nemcsak roppant menő lett volna azzal, hogy már 161 esztendős, hanem örömködhetett volna afelett is, hogy egy 30-50.000 dollárra becsült képe 590.400 dollárért került kalapács alá.
Lám, mire nem képes a 21. században néhány pókerező négylábú!
#8 - ...delphia, delphia, Philadelphia
Ez nem egy nóta, hanem a város, ahol Coolidge nevelkedett. Meglepő, de a philadelphiaiak (és ugyebár Philadelphia a philadelphiaiaké), szóval a philadelphiaiak egészen 1991-ig nem tudtak róla, hogy milyen híresség nevelkedett a városukban. ‘91-ben is csak annak volt köszönhető az áttörés, hogy Coolidge akkor 80 éves lánya, Gertrude, meglepte a várost apja egyik képével.
A mű azóta a helyi könyvtár hátsó szobájában kialakított minimúzeum falát díszíti, bár valószínűleg jobban értékelné, ha magányos merengését megoszthatná más mesterművekkel is.
#9 - Hát, inkább a cicák...!
Az a cudar valóság, hogy Coolidge felesége és lánya inkább “macskás” volt és a kutyákért egyikük sem rajongott különösebben.
2002-ben, akkor a 92 éves Marcella - vagyis Coolidge lánya - a következőt nyilatkozta a New York Times-nak: “Anyu és én inkább a cicákat kedveltük. De belátjuk, hogy sokkal nehezebb elképzelni azt, ahogy macskák pókereznek.”
Talán tényleg nehezebb, de alább a bizonyíték, hogy nem lehetetlen. Mondjuk az is tény, hogy a művész neve nem került be a köztudatba úgy, mint Coolidge-é.
Forrás: https://catslovelife.com/products/cats-playing-poker-silk-fabric-canvas-print
#10 - Coolidge és a mű(nem)kedvelők
A cudar valóság az, hogy Coolidge sosem volt a műkedvelők szíve csücske. Åk ugyanis leginkább mély megvetéssel kezelték a pókerező kutyákat.
1934-ben, amikor Coolidge átköltözött a túlvilágra, a halotti bizonyítványában csak annyit írtak róla, hogy “sok képet festett kutyákról”. És bár ez vitathatlan tény, nem épp méltó egy olyan ember munkásságához, akinek képei később többezer dollárért keltek el.
Coolidge egyébként már majdnem örülhetett, amikor a Chrysler Múzeum igazgatója a következőt nyilatkozta egy magazinban. “Régóta vitatott kérdés, hogy van-e helye a pókerező kutyáknak a képzőművészetben. Nos, itt az ideje, hogy ezek az ikonikus festmények elfoglalják méltó helyüket a műalkotások soràban. Itt az ideje, hogy felkerüljenek múzeumunk falaira, oda, ahol eddig túlzott mértékben kerültek kiállításra olyan festmények, amelyek embereket ábrázolnak.”
Igen, mindig van egy “de”. Ezúttal a szerkesztői megjegyzés volt az: “Április bolondja! A fenti idézetből minden szó igaz, kivéve az, hogy a Chrysler Múzeum igényt tartana a pókerező kutyás képekre.”
#11 - Triviális vagy társadalomkritika?
A kritikusok többségének szent meggyőződése volt, hogy a kártyaasztalnál zsugázó ebek azok, aminek látszanak: kártyaasztalnál zsugázó ebek. De persze, ahogy mindig, Coolidge esetében is voltak olyanok, akik mögöttes tartalmat véltek felfedezni: szerintük a művész társadalomkritikának szánta a festményeket.
Egy 2004-es kiadványban Martin J. Smith és Patrick J. Kiger azt boncolgatja, hogy Coolidge valójában a felső tízezer rongyrázó életmódját igyekezett kifigurázni.
Nos, akár ez is lehetséges, nem?
Művészeti berkekben Coolidge kétségkívül megosztó személyiség. Ám az, hogy annyi év távlatából megszületett róla ez a cikk, azt igazolja, hogy igenis van kereslet kutyajó alkotásaira.
