Leonardo da Vinci: génekbe kódolt kíváncsiság
Leonardo 1452-ben született, ahogy a neve is mutatja Vinci városának közelében, egész pontosan Anchianóban. Édesapja, ser Piero jegyzőként dolgozott, anyukája, Caterina pedig egy fiatal parasztlány volt, aki az egyik helyi előkelő családnál dolgozott.
Leonardo még nagyon fiatal volt, amikor világossá vált, hogy a benne szunnyadó kielégíthetetlen kíváncsiság izgalmas karriert sejtet. Arról, hogy hol kezdte meg a tanulmányai, megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy nagyon korán elkerült Firenzébe, ahol Andrea del Verocchio (híres szobrász, festő és ötvös) művészeti iskolájában pallérozhatta elméjét és kézügyességét. A vázlatkészítés, a festészet, valamint a szobrászat alapjait is itt sajátította el.
Élete első festménye is ekkortájt készült el. Ehhez Verocchio Krisztus keresztelése című alkotása jelentette az inspirációt, amelyről az angyalfigurát és a kép hátterét értelmezte újra.
Leonardo tehetsége megkérdőjelezhetetlen volt, így a sikerek is viszonylag gyorsan jöttek. Mindössze 26 éves volt, amikor 1478-ban felkérték a firenzei Signoria San Bernardo kápolna oltárképének megfestésére.
Leonardo és Ámor nyila
Noha a korabeli források elbűvölő, társaságkedvelő és jóképű férfinak írják le, Leonardo da Vincit, életéből hiányzott a nagy szerelem. Sőt, minden jel szerint a kicsi is. Sosem nősült meg, és arról sem tudni, hogy szeretőt tartott volna. Egyes feltételezések szerint homoszexuális volt, mások viszont úgy vélik, hogy inkább aszexuális lehetett.
Habár nem tudjuk az igazságot, elképzelhető, hogy a szerelmi hullámvasutazás érzelmi megpróbáltatásainak mellőzése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Leonardo ennyire termékeny alkotó volt.
Milánói évek
Ha Ludovico Sforza herceg Milánóba hív, akkor arra bizony nem lehet nemet mondani. 1482-ben így volt ezzel da Vinci is, aki örömmel fogadta el az udvari tudós és művész szerepét. Ebben az időszakban rengeteg megrendelést kapott, többek között ekkor dolgozott az Utolsó vacsorán is, amelyet 1498-ban fejezett be. Az egyedülálló alkotás a kompozíció, a színhasználat, a megvilágítás, valamint az alakok ábrázolása miatt a nyugati világ egyik legkiemelkedőbb freskója lett.
Firenzei évek
A következő állomás Firenze volt. 1502-ben Leonardo Cesare Borgia szolgálatába állt, még a romagnai hadjáratba is elkísérte. Nem véletlen, hogy da Vinci művészeti palettája ebben az időszakban hadigépezet vázlatokkal és erődítmények terveivel bővült.
Szintén erre az időszakra datálható az ikonikus Mona Lisa megfestése is, amely három évet vett igénybe; igaz, művészettörténészek szerint ebből kettő a rejtélyes mosoly megfestésével telt. Ha pedig valaki annyira zseniális, mint Leonardo da Vinci, akkor nem okoz neki gondot, hogy a világ egyik leghíresebb festménye után lenyűgöző freskót varázsoljon a Palazzo Vecchio tanácstermébe is.
Mindeközben Leonardo a geológia és az anatómia iránt is egyre nagyobb érdeklődést mutatott.
1506-ban visszahívták Milánóba, ahol megfestette a Sziklás Madonna egyik változatát, vízvezetéket és új kormányzói palotát is tervezett.
Római évek
1513-ban, X. Leó pápa úgy érezte, nem elég neki Raffaello és Michelangelo jelenléte. Azt szerette volna, ha Leonardo is neki dolgozik, így hát da Vinci és hűséges tanítványa, Francesco Melzi Rómába költözött.
Az más kérdés, hogy Leonardo végül sokkal több időt töltött a botanika és a matematika tanulmányozásával, semmint vehemens ecsetzsonglőrködéssel.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy Rómában nem árasztották el a nagy megrendelések, nem csoda, hogy nem maradt itt sokáig.
Leonardo életének alkonya: francia hatások
Amikor a Milánót meghódító francia uralkodó, I. Ferenc meghívta magához Leonardót 1517-ben, da Vinci nem sokat morfondírozott: csomagolt, és a Franciaországba utazott, hogy a király első számú festője legyen.
Az udvarban szó szerint aranyélete volt: busásan megfizették a tehetségét, és közben szabadon alkothatott: a festés mellett csatornákat, zsilipeket és malomszerkezeteket tervezett, valamint térképeket is rajzolt.
Leonardót 1519-ben, 67 éves korában érte utol a halál. Azt, hogy az utókor ennyi mindent tud róla és a munkásságáról, jórészt tanítványának, a már említett Francesco Melzinek köszönhető, aki gondosan megőrizte a mester alkotásait, vázlatait, terveit és tudományos munkáit.
